Hogy egy parlamenti választás jelentős, téttel bíró és komoly következményekkel járó esemény, ebben talán nincs is vita. Aki ma hezitál, döntően nem a súlytalanságról, érdektelenségről beszél, hanem képtelen választani, mert nem látja az igazit, aki mellé jó szívvel odatenné azt az ikszet. Amit válaszolnom kellett volna, talán innen kezdődik, innen érthető meg. A politika ugyanis nem azonos a részben romantikus, részben agyonkalkulált párkeresős húspiaccal: nem az identitásunkat, értékeinket és igényeinket kifejező legjobbat keressük, s amíg nem találjuk meg, inkább magányosan várjuk a nagy napot. Helyesen tesszük, ha ezeket az elvárásokat érvényesítjük a párválasztásban, a kedvenc focicsapatunk, zenészünk vagy más ideálunk megtalálásában, de aki a politikában keresi a tökéletest, óhatatlanul csalódott és kiábrándult lesz. Javaslatom: tegyük lejjebb a lécet, hátha így lesz már olyan, aki átugorhatja. A közös tengerparti nyaralás és a leendő gyermekek szeme színének tervezése helyett gondoljunk inkább arra, hogy ki lenne alkalmasabb az indulók között - akár kormányon, akár ellenzékben - az ország ügyeinek intézésére. A a szerelemhez szükséges szókészletünk („igazi”, „tetszik” stb.) helyett a politikával kapcsolatban legyünk sokkal megengedőbbek és unalmasabbak. Ne a hibátlant, a rajongásunk tárgyát keressük, hanem az indulók közül azokat, akiknek a jelenléte megítélésünk szerint minél nagyobb számban fontos lenne a törvényhozásban. Nézzük meg a választékot, és házmesterben, nem szeretőben gondolkozva, hozzunk egy egyszerű döntést. Ha sikerült, már mehetünk is szavazni.
(Forrás: torokgaborelemez)